Téma: Versek

Akkor még egy VILLON-t:

Végy arzénes savat, salétromot,
S avas faggyút habos luggal maratva,
Hozzá olvadt ólombul egy csomót,
Forró szurokkal, kénnel elhabarva,
Zsidónő piszkát is hozzá vakarva,
S vedd leprás ember lábmosó levét,
Meg ocska bocskor átizzadt belét
Áspiskigyó sürű vérébe mártva,
Tégy hozzá róka-,farkas-,borz-epét
-S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

Fogj egy halászni rest fekete macskát,
Vénet, fogatlant: szedd ki velejét
Vedd veszett kutya szájának a habját
Meg kehes öszvér sárga köpetét,
S Ügyelve apró csipetekre tépd,
Frissébe mindezt egy péppé zatyuljad
Csatorna lében, hol gyíkok lapulnak,
Folyik mérges kígyó és béka nyála,
Patkányok, s egyéb nemes vadak úsznak,
-S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

Vedd élő vizisikló köldökét
És rakd vigyázva gyilkos szublimátba,
Holdtöltekor tégy hozzá régi vért,
Mely megalvadt a borbélytállban állva,
S egy részin barna, másutt hagymasárga,
Végy szutykos teknőbül pelenka-lét,
Gyüjts össze vedlő rossz sebet, fekélyt
Egy szajha öblitő vizébe hányva
(Nem járt lebujban az ki meg nem ért)
-S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

AJÁNLÁS

Jó Herceg, törd át mind e csemegét,
Ha szitád, rostád, zsákod nem elég,
Egy sárga ülepü gatyán, vigyázva
-De disznó-szarral ízesitsd elébb-
-S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

" A kígyó aranysápadt volt
mint a száradó üveg
féltünk megérinteni őt
takarója forró halott börtön volt...
lezuhant arcom a hideg kőre
hogy érezzem a fagyott bűzlő vért
az eső-kígyók frissességét"

"Az utca vár,
nem bírom már
Elfordítom a kulcsot,
a motor jár
Becsatolom a sisakom,
indulnék már!
A kipufogó durrog
csak rám vár
Kipörög a hátsókerék,
megindul a gép.
A sebesség mámor,
ami a szívemben ég..."

" Poros az országút, mikor végig gördülök rajta,
Csak a szívem kalapál, s a motoromat jó motor hajtja.
Kanyarog az út alattam, arcomba süvít a szél,
Az úton csíkokat hagytam, mond ki büntetne ezért..."

"Magam mögött hagytam a várost, kialudtak a fények,
Az úton a magány a társam, nem tudom kivel beszéljek.
Követ a hold az égen, felé fordulok éppen,
Senki sincs az úton, csak mi, én meg a gépem."

Eredeti szerző Ablak Zsiráf

Ez gyerekkori nagy kedvenc, szerintem mindenki ismeri:

Bóbita

Bóbita, Bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, igér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.

Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali köd-fal a vára,
Termeiben sok a vendég,
Törpe-király fia-lánya.

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen õszi levélen,
Két csiga õrzi az álmát,
Szunnyad az ág sürüjében.

Egy korai magyartanárom szerint ez a vers arról szól voltaképpen, hogy egy szűzlány kacérkodott valami f@szival, ezért az jól megerőszakolta éjszaka.

Update: ja, az nem is ez a vers, hanem a galagonya. Mindegy, legalább a költőt eltaláltam

ezt úgy találtam, de nagyon jó :

Üdvözlet a motrosoknak
akiktől tanulunk sokat,
barátságot, szeretetet
örök szabadság érzetet.

Gyorsaságot, bátorságot,
különleges szép világot,
száguldjatok, ahogy lehet
szeljétek a fellegeket.

Egy másik, igaz már nem aktuális

Karácsony van, jó kajával megtömve a hasam,
kimegyek a garázsba megnézem a Vasam!
Csorgatom a nyálam, elmennék egy körre,
bánatomban gyorsan rámegyek egy sörre.

Kurvára várom már a nyarat,
kínomban zabálok még egy kis halat.
És ezt így addig-addig csinálom,
míg az egészet sugárba kihányom.
Azt mondom én neked motoros barátom,
motorozás nélkül szart sem ér a Karácsony!

Ez nem valami szívderítő, de érdemes elolvasni!

Két motoros

Együtt jártak már több mint egy éve,
boldogan sétáltak mindig kéz a kézbe.
Örültek egymásnak csak egymásért voltak,
amiért a szüleik eleinte szóltak,
de beletörődtek, hisz nem tudták egymástól eltiltani őket.
Elég volt nekik mit egymástól kaptak,
szerelmüknek határt soha nem szabtak.
Élvezték a száguldást a hosszú utakon,
szálltak egymás mellett külön motoron.
Két motoros útja soha el nem vált,
bánatuk, ha volt is az úton tovaszállt,
a látóhatár szélén, ha két motoros megjelent,
leírni ezt nem lehet, ezt érezni kell.
Fekete bőrruha fekete szkafander,
fekete bőrnadrág s nem egyszerű farmer,
fekete csizmában snyakukban kendővel
szálltak versenybe a száguldó felhőkkel.
Hosszú utakon el s visszacikáztak,
ott csak ketten voltak és egymásra vigyáztak.
Egymás nélkül soha nem indultak útnak,
egyetlen kérése ez volt a fiúnak.
Féltette szerelmét, hisz ő volt a mindene,
röviden tömören az egész élete.
Ők is, mint más szerelmesek sokat veszekedtek,
de csak addig tartott aztán kibékültek,
ám egy napon minden másként történt,
nem tartották be a jól bevált törvényt.
Távozás előtt a búcsú elmaradt,
s mindez egy álom egy félreértés miatt.
Hosszú napokig nem is látták egymást,
a szülők azt hitték mindkettőnek, van más,
de őket kínozta egy titkos sejtelem,
az egymás iránt érzett még mindig forró szerelem.
Hihetetlen lassúsággal teltek a hetek,
még nem békéltek a megsebzett szívek.
Mindkettő bánkódott mindkettő szenvedett,
kínosan teltek a napok éjjelek.
Egyre csak azon törték a fejüket
a békülés útja vajon melyik lehet.

Egy csillagtalan borús éjszakán,
elhatározásra jutott a lány.
Tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet,
s szerelmétől bármikor bocsánatot kérhet.
Fejében megszilárdul e hirtelen gondolat,
nem is töprengett oly sokat,
hirtelen gyorsasággal be is öltözködött,
szájára szokás szerint fekete kendőt kötött.
Barna hosszú haját most is fölcsavarta,
hogy lány volt a ruhába ki gondolta volna.
Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt,
föltette fejére a fekete szkafandert.
Lenn az udvaron felült a motorra,
csak akkor jutott eszébe mikor már berúgta,
hogy volt egy kérése régen a fiúnak:
nála nélkül soha ne induljon útnak.
Keze ekkor rátalál egy féltve őrzött képre,
elővette megcsókolta s fölnézett az égre.
Érezte, ha most el nem indul szíve nyomban meghasad,
hogy mi járt ekkor a fejében örökre titok marad.
Szemében ekkor már könnyek égtek,
még egyszer jól megnézte a képet,
majd visszatette a bőrkabát mögé.
Gázt adott ugratott s mire az utcájukból kiért
már csak a motorjának, s az álmainak élt.
Egész úton arra gondolt mi lesz, ha majd odaér,
több volt neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér.
Az út szélén vén fák sorakoztak, jó öreg barátok,
jó öreg nyárfák, hisz ezt az utat már egy párszor bejárták.
A motorost egy fénysugár követte,
közben egyre több csillag kúszott fel az égre.
Gondolatai már régen messze jártak
csak nézte az utat s nem, vette észre,
hogy mindjárt oda ér a felbontott részre.
Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett,
de a sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet.
Ebben a pillanatban az járt a fejébe,
hogy soha többé nem nézhet a fiú szemébe,
meg nem ölelheti kezét nem foghatja,
ezután már többé meg sem csókolhatja.
Hiába sietett vége mindennek, a szerelemnek,
a boldogságnak a csodás életnek.
A halállal csatázva a szeme könnybe szaladt,
hogy sietett, íme hoppon maradt.
Fájdalmat leküzdve csendesen suttogott,
a halál küszöbén a fiútól búcsúzott:
ne haragudj rám, hogy elmegyek,
de ígérem ezután is mindig veled leszek,
légy boldog, akkor én is az leszek,
emlékezz arra csak téged szerettelek.
Egyetlen vércsík volt ami a szkafander alól a szájából
kibuggyant s az arcán végig futott.
Ott feküdt az úton fekete ruhában
a motor közelében a vén fák árnyékában.

Pontosan egy éve ennek az éjszakának
a fiú eleget tesz becsületszavának.
Megfogadta ugyanis még ott zokogva,
hogy életében már csak egyszer ül motorra.
A megbeszélt időben megjött a négy haver,
a fején ekkor már fenn volt a szkafander,
lenn az udvaron felült a motorra,
gyászos tervét gyorsan újból átgondolta.
Gázt adott ugratott, s mire az országútra kiért,
már csak a motorjának és álmainak élt.
A temető ott volt az országút szélén,
a sír mit keresett a temető végén.
Leszállt a motorról és letérdel elébe,
húsz szál piros rózsát tett a fejfa tövébe.
A szalagot eligazította, melyre nagy piros betűkkel
ez volt írva: NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED.
A régi emlékek újra felkavarták,
a szívét nyugodni egy percig sem hagyták.
A barátok ott álltak sorban mögötte,
fekete kendőjét a fejfához kötötte.
Elindult a motorhoz a jó öreg baráthoz,
de mintha szívét kötötte volna a fejfához.
A temető kapuban felült a motorra,
barátai követték őt részvéttel sorba,
így emlékeztek a hajdani barátra.
A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége,
az állandó útvonal régi szép emléke.
A fiú arra gondolt mennyit motoroztak,
hosszú hónapokig mily boldogok voltak,
de ő elment itt hagyta, s már nem érdekli semmi,
csak egyetlen gondolat: utána menni.
Könnyes szemmel a kormányt markolta,
s cseppet sem figyelt a kijelölt útvonalra.
Egy hatalmas kanyart egyenesen véve,
nagyot ugratott a tátongó mélységbe.
Ekkor már este volt a csillagok ragyogtak,
lenn a mélységben a vén fák suttogtak.
Ott feküdt a fiú fekete ruhában,
a motor közelében, a holdfény árnyékában.

pont az elöbb olvastam én is , de nagyon szép

akkor hadd tegyek egyet ide Homertol is , aszongya hogy:


Betyárossan

Kikötöm lovamot, nyerges paripámot,
Leülök a fõdre s elõvesz pipámot,

Taknyom, nyálom folyik, fényes a derebje,
Megéheztem, s innek az egészségedre.

S majd felpattanok, menek a hörgõ gurgulya után,
Csattintok a nyelessel, s elverem a port a burán.

Lemenõben a nap, fárad a gerembe,
Hazafele menet bemenek a Legyesbe,

Kikérem a porciót, beszélek Lacival, Jenõvel,
Elregélem nekik mi történt Mezõddel.

Otthon vetek a malacnak, állatnak, embernek,
Oszt takarodjék mindenki határnak, bereknek,

S álmodok szépekrõ, lyányokró, jó nõkrõ,
Szagos berkenyérõ, fityegõ bembõrõ,

Látomásom homályos, jön szembe Fellini?
Menjetek a pecsába, aludjék mindenki!