Téma: Versek

Eredeti szerző bupu

És mint távoli lángtól ég fények
úgy halványulnak égi lények
és mint nyáron ezer csillag távol
úgy szakadok el ettől a világtól
hol pusztában sivár kopár szirtek
úgy könnyezek és sebtől vérzek
de újra és újra megújul e lélek
és erősebbé lesz mint a lepusztult nemzedékek.
Tapossa lelkedet bárki
Ki melletted nem áll ki
Ki csak használni vél téged
Az nem kér lelkedből szépséget.
Egy a fent és egy a lent,
Egy mélység van idebent
Ott hol ezer sebeknek véres kése
Ott hol bántó szavak menedéke
Ott helye nincsen másnak
Csak az elfogadó megbánásnak.

/Németh László/

Gratulálok

Hol vagyok Én? .. A semmi közepén?
Senki vagyok Én!.. Mert azt szeretném!
S annak lennék Én!.. Az aki ezt szeretné!
Ám aki szeretne!... Azt szeretném Én!
De itt vagyok Én... A semmi közepén..

szacsa

"Semmit sem tehetünk.
Egy napon majd
elmúlik a szerelem.
Hívás nélkül jön,
kérés nélkül megy.
Nem tehetünk semmit sem."

Jim Morrison

Magam vagyok a réten mit szál virág,
Csak arra várok forduljék már e világ,
A hideg tél messze engem elkerüljön,
Szellőben a nyár illata meg ne szűnjön,
A szőke Tisza mindig békés legyen,
S a mindenható kegyes legyen velem...

Szacsa

Eredeti szerző sp1szacsa

Magam vagyok a réten mit szál virág,
Csak arra várok forduljék már e világ,
A hideg tél messze engem elkerüljön,
Szellőben a nyár illata meg ne szűnjön,
A szőke Tisza mindig békés legyen,
S a mindenható kegyes legyen velem...

Szacsa

http://www.nikoca.eoldal.hu/cikkek/verseim/

Szívesen mondanék néked százszor szépeket
Hogy úgy érezd, én vagyok az, aki más nem lehet
Más nem lehet, más nem foghatja szép kezed
S nem súghatja, füledbe Én vagyok, ki igazán szeret
Nem tehetem nem vállalja gyenge lelkem terhét
Én nem lehetek az neked, kit igazán szeretnél…

Már túl hosszú tűnődésem veled,
Ködös tenger mi ringat engemet.
Mint sosem látott szép szemed,
Vonszolja gondba méla lényemet.
Hullámzóan befagyott tengered,
Bánatba taszítja bús lelkemet.
S könnyem arcomon sűrűn pereg,
Nem kérek mást csak boldog perceket...

SzCs

Viharban

Állt a hídon... mozdulatlan, csak a szél fütyült,
Deresedő rőt szakállán esőcsepp gördült.
Rezzenetlen kék szemében tengerkékje ég,
Körötte a zajló tenger s a borús sötét ég.

Tajték porlik a hajóorrnál, víz permete száll,
Főárbocnál kötél csomó összeázva vár.
Kérges kezű matróz csapat, mint sötét szellemek,
Kúsznak fel a kötélhágcsón, nem is emberek,

Vitorla fák kötélzetén, mint pókok surrannak,
S a csapzott vászon darabokat gyorsan "bevonnak".
Megfeszül a vonókötél, csiga nyikorog,
Vitorlarúd "szélbe fordul", kengyele forog.

"Tartcs-kötélzet" szélbe feszül, hullám csókolja,
Mindent elborít a tó tajtékzó rohama.
Bódult hullám csapásától a hajó megremeg,
A vizes köteleken megcsúsznak a kérges kezek.

A kapitány áll a hídon, s messze-messze néz,
Feje felett sötét felhők, s villám szabta ég,
De ott messze, nagyon messze világít egy fény,
Tölgyfa arcán apró mosoly, csendes táncra kél.

Árbockosár magányában az őrszem felkiált:
Kapitány úr! ... Szél irányban... Föld! ... Föld vár!
Jól van fiúk! ... Révbe érünk! ... Ott a kikötő!
Még ma este mindenkinek rum jár és egy nő!

Megnyugodva ring a hajó az orrhullám zenél.
Kapitányunk a hajóhídról sötét kabinjába tér,
Szekrény mélyén jó fehér rum csakis reá vár,
Kortyol egyet... vihar tűnik... tiszta a láthatár.

Késői elmélkedés

Fáradt kezemben üres boros pohár,
S ajkamat jutalmazza az édes zamat.
Ezer nap ment el, s ki tudja mennyi vár,
De egy-pár nyár már enyém maradt.
A napfényben fürdő boldog évek,
Arcomba hazudták, hogy örök e lét,
S én éveken át hittem ó mint naiv gyerek,
hogy az idő megállt, s rég nincs semmi tét.
Őszülő rőt szakállam, mint lelkes óra,
Reggelente csalfa tükörben integet,
Aztán majd szelíden a fülembe súgja,
Mindennap ünnepeld az életed...

Szacsa