picar

… akár ez is lehetne az elmúlt hét jelmondata.
Az egész történet valahol ott kezdődött, amikor megbeszéltünk Szandrával, Szőkével és a Hornettel, hogy alkalmasint felgurulunk éjjel a tokaji Kopasz-hegyre és jól megnézzük magunknak az Alföldet, meg amit még onnan látni lehet.

Mivel az idő és a munkabeosztás napokig nem volt túl kegyes hozzánk, így nyálcsorgatva néztük a keddi időjárást, és eldöntöttük, ez az a nap, a D day, megyünk, nincs visszaút. Természetesen Ádámomnak és Szandrának sikerült megbeszélni a találkozó helyét, így kb 150 méterre egymástól vártunk a másikra, hogy megérkezzen. Fél óra ácsorgás és várakozás után telefon, majd indulás, most már tényleg a találkahelyre. Indulás előtt Szőke száját elhagyta a bűvös „kitaláltam egy másik utat” mondat, amikor már sejtettem, hogy ez se nem gyorsabb, se nem jobb mint a főút, de az idő szép, meleg van, benzinünk is van még, hát miért ne.

Menet közben egyszer-egyszer láttam valami kósza villanást, de nem mertem biztosra venni, hogy az villám volt, így nem is zaklattam a fiúkat, hogy forduljunk vissza. Utólag kiderült, kellett volna. Na de ne szaladjunk ennyire előre….

Végre megérkeztünk Tarcalba, és a hegyre felvezető utat is sikerült megtalálnunk. Már csak egy laza kanyargás választott el minket a hőn áhított látványtól, azonban hamar kiderült, hogy az út közel sem olyan könnyű terep, mint az elsőre gondoltuk. Iszonyatosan rossz, helyenként erősen kavicsos, helyenként pedig erősen hiányos az felfelé vezető út. Közben már bőszen villámlott, lassan körbe az egész horizonton. Sebaj, nem nyivákol, most már itt vagyunk, akkor is felmegyünk. Sikeresen fel is értünk, lepakoltunk, én pedig hangot adtam eddigi kételyeimnek, mi van, ha ebből eső lesz. A fiúk persze lecsittegtek, és megszakértették, hogy ez még messze a Bükk túloldalán van, és „csak a hideg meg a meleg levegő baszkódik” szóval ne parázzak, mert nem lesz ebből eső, csak egy kis száraz zivatar, és különben is akkor gáz, ha már hallom a hangját, nyugtatott Ádám. Hát ha ők mondják, akkor biztos úgy is van, úgyhogy néztük tovább a villámokat, amik kétség kívül nagyon szépek voltak, csak épp kezdtek kicsit közelebb cikázni. Itt már a Szöszi is kezdett kicsit meginogni a hitben, hogy nem lesz itt semmi, így hamar indulásra ösztönzött minket, hát, nekem nem kellett kétszer mondani. Ádámmal gondolkodtunk, hogy felvegyük-e az esőruhát, de úgy döntöttünk, hogy majd megállunk inkább egy benzinkúton, ha nagyon esőre áll, így elindultunk ismét a zergeb@szta úton, majd irány a főút.

A Tarcalból kivezető útra érve már erős szelet kaptunk, a 37-est pedig már levélszőnyeg borította. Itt kezdtem kicsit úgy érezni, hogy ez nem lesz mókás, és alighogy ez végig futott az agyamon, egy koppanás, két koppanás a bukón, majd égszakadás, mintha dézsából öntenék a vizet. Nem volt túl sok választásunk, haladni kellett tovább, az első kút is Szerencsen van, odáig muszáj eljutni, így szedtük a lábunk, hogy minél hamarabb fedett helyre jussunk. Azaz, csak szedtük volna, mert Szerencs előtt nem sokkal általam még elég ritkán látott felhőszakadás kapott el minket, vegyítve némi jéggel, mert úgy az igazi.

Végül sikerült elvergődnünk a szerencsi kútig, ahol csak a boltban találtunk menedéket az eső elől, mert a kinti fedett rész minden pontjára befújta a szél az esőt. Itt következett a „Ki mennyire ázott el” játék, aminek győztese Szőke lett, ő ugyanis farmerban indult neki az útnak. Őt követte Szandra, aki ugyan be volt öltözve, a ruhája még csak-csak bírta az esőt, a sisakja azonban beázott (a mai napig nem értem az hogyan, de sikerült neki). Ádámom megúszta egy félig nedves nacival meg egy csizmányi vízzel. Nekem nem lett volna semmi bajom, ha nem vagyok annyira ügyes, hogy visszafolyatom a kesztyűmbe a vizet, ugyanis nekem szépen be volt mosva mindenem impregnálóval, ami már sokadszorra bizonyította, hogy megérte az árát.

Haza már csak az eső lecsendesedése után, olyan hajnal kettő körül indultunk, végig gyönyörű villámok kísértek minket, majd Miskolc elején kaptunk még egy adag esőt ajándékba, nehogy véletlenül kiszáradjunk.

Nos, valahol itt kezdődött a heti pechsorozat, de még közel sincs vége…
Mivel ez a blog már így is közel olvashatatlanul hosszúra nyúlt, a folytatást kicsit későbbre hagyom.